Egyszer régen, a múlt időkben
katonák, császárok idejében,
élt egy fiú, neve Márton
ügyes, szorgos, jószívű és bátor.

Pannónia országában
vitéz katonák csapatában,
szolgált apja példaképként
harcolt, szerető gyermekéért.

Fiatal, elszánt ifjú Márton
apró gyermek mégis bátor
bátran elment ő is a harcba
hű katonatársaival.

Szerették őt bajtársai,
ezért lettek sok barátai,
együtt mentek lovagolva,
Felszerelve, páncélokban.

Egy téli este a sötét utcán
Lát egy koldust, ott ül némán.
Közelebb megy, s annyit kér,
-Segíts rajtam jó vitéz!

-Mit adhatnék így hírtelen?
Semmi nincs a zsebemben.
Tanakodott, gondolkozott,
a kardjával lesuhintott.

Köpenyét ketté vágta,
ráterítette a koldus vállára.
-Te szegény hajléktalan
Isten mutassa utadat.

Eljött az éfjél, felkelt a hold,
Márton Jézusról álmodott.
Vállán volt a koldus köpenye,
Ez volt Jézus üzenete.

Kilépett hát a hadseregből,
elég lett a vitézségből.
Segített az embereken
bajba jutott betegeken.

Mindenhová követték,
megbecsülték, tisztelték,
ékes palotát kínáltak számára,
de Márton visszautasította.

Nem kell neki ékes palota,
Százezernyi hű szolga,
nem akar ő cifrát, fenségest
csak egyszerű, szerény életet.

Furcsa dolog ötlött eszébe,
hogy senki meg ne lelje,
bebújt a libák óljába,
majd ott senki meg nem találja.

Megijedt a liba csapat,
szárnyaikkal hadonásztak,
messze hallott gágogásuk
-Itt van Márton, megtaláltuk!

Így lett Márton jóságos püspök,
megbecsülték, szerették őt,
mostmár te is tudod mi a dolgod,
Márton napján egyél libacombot!